Liszt Ferenc az ajtónálló, felolvasó, ördögűző, gyertyavivő

1865. júliusában a Rómához közeli Tivoliban, az Este palota kápolnájában Gustav Hohenlohe érsek pappá szentelte a kor ünnepelt zeneszerzőjét és zongoravirtuózát. Liszt Ferenc így az egyetemes papság része lett, melynek tagjait nem kötötte a nőtlenségi fogadalom.

Sokak számára Liszt a nőfaló, nagyvilági életet élő 19. századi „celeb”, pedig vonzódása a katolikus egyházhoz korántsem fellángolás volt.

Liszt művelt, zenében jártas apja, Liszt Ádám ifjúkorában egy ideig a malackai (Szlovákia) ferences kolostor novíciusa volt. Szerzetesi fogadalma előtt kilépett a rendből, elköteleződése azonban megmaradt. Valószínű, hogy gyermeke is ezért kapta a Ferenc nevet.

„Te a muzsikáé vagy, nem az egyházé”

A tizenhat esztendős Liszt Ferenc teológiai műveltsége megalapozottabb volt kortársainál. Hitének mélységéről így fogalmazott:

„… könnyek és könyörgések közepette esdekeltem, hogy engedjenek belépni a párizsi szemináriumba, és azt reméltem, hogy megadatik nekem a szentek életét élnem, és talán a vértanúk halálát halnom.”

Liszt Ádám azonban meggyőzte gyermekét, hogy az ő valódi pályája a művészet.

„Az igazi művész útja nem távolít el a vallástól — egyesítheted egy pályán a kettőt. Szeresd Istent, légy jó, és őszinte, hogy egyre magasabbra juss a művészetedben. Te a muzsikáé vagy és nem az Egyházé!” — mondta fiának halálos ágyán.

A gregorián zene nagy hatással volt Lisztre. Ebben látta az új, méltó egyházi muzsika alapjait. Vallásos művek sokaságát komponálta meg hosszú pályája alatt. Misék, orgonaművek, oratóriumok születtek sorra.

A közönség és a zenésztársadalom azonban gyakran értetlenül fogadta ezeket. Úgy érezte, hogy az egész világ ellene van: „A katolikusok, mert egyházi zenémet profánnak találják, a protestánsok, mert nekik a zeném katolikus, a szabadkőművesek, mert a zenémet klerikálisnak érzik.”

Liszt abbé

1857-ben a pesti ferencesek konfráterré, azaz a rend barátjává avatták az akkor már ünnepelt komponistát, akit gyermekkorától szoros szálak fűzték az itteni szerzetesekhez. Ez volt az első lépés későbbi hivatásához.

Néhány évvel később Liszt Rómában telepedett le, a Madonna del Rosario kolostorban.

1865-ben aztán a győri püspökhöz fordult, aki bekérte a lóki plébánostól Liszt anyakönyvi kivonatát. Doborján, Liszt szülőfaluja akkoriban Lók-osztrák nevén Unterfrauenhaid- egyházközséghez tartozott. Hohenlohe érsek ezután engedélyezte a szentelési eljárást. „Krisztusban szeretett Liszt Ferenc úr” felveszi a négy kisebb papi rendet: ajtónálló, felolvasó, ördögűző és gyertyavivő. Ezeket a szent mise alkalmával végzendő feladatokat ma a templomszolga vagy a sekrestyés végzi, de a korabeli egyházi gyakorlat szerint akkor a felszentelt papság feladata volt. Ám a szabályok szerint nem misézhetett, gyóntathatott.

Ettől kezdve élete végéig reverendát viselt, később ferences habitust.

Barátai furcsállták döntését, de ő rendíthetetlen maradt. Liszt abbé – ahogy ettől kezdve nevezték, fellépésért, tanításért nem fogadott el honoráriumot. Életének jelmondata volt: Génie oblige! – A lángész kötelez!

Pius pápa „az én Palestrinám”-nak nevezte, utalva ezzel arra, hogy az egyházzene középkori fejedelmének méltó követője Liszt.

Liszt Ferenc a Sopronhoz közeli Doborjánban (Burgenland, Raiding) született 1811. október 22-én.  Bayreuthban temették el, sírja is ott van. Talán méltóbb helye lenne a pesti ferenceseknél.