A Lánchíd Széchenyi érdeme, de soha nem kelt át rajta
A Széchenyi István által megálmodott Lánchíd ma is az ország és Budapest egyik leghíresebb nevezetessége, egyben korának legkiemelkedőbb műszaki alkotása is volt. A hídépítés minden problémájának megoldása, az előkészítéstől a megvalósításig Széchenyi érdeme volt, de végül a megépült hídon a „legnagyobb magyar” soha nem kelt át.
Széchenyinek 1820 telén édesapja temetésére kellett utaznia Bécsbe, azonban a jégzajlás megakadályozta átkelését a Dunán. Ekkor írta naplójába ezeket a sorokat 1821. január 4-én:
„… egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül […]
Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol.”
A Duna vizén átívelő híd ötlete már korábban megszületett, de úgy gondolták, hogy biztonságos átkelőt technikailag lehetetlen megépíteni. Tartottak a folyó nagy vízhozamától és sodrásától, sőt még azt is gondolták, hogy egy ilyen építmény árvizeket okozhat majd.
Széchenyi Istvánnak azonban határozott elképzelései voltak, mivel angliai körútja során konzultált a kor legnevesebb mérnökeivel. A „Hídember” barátjával, gróf Andrássy Györggyel járt tanulmányúton Angliában.
Széchenyi 1832-ben megalapította a Hídegyletet, és megpróbálta megszerezni a leggazdagabb magyar vállalkozók anyagi hozzájárulását. Sikerült is, így megfelelő mennyiségű tőkével elindulhatott az építkezés, amely tizenháromszor annyi pénzbe került, mint a Nemzeti Múzeum. Széchenyi felkérte Sina György bécsi bankárt, hogy vállalja el az építkezés pénzügyeinek intézését, aki 1837. februárjában elfogadta a megbízást, és megalapította a Lánchíd Részvénytársaságot.
William Tierney Clark angol mérnök 1839-ben három tervet mutatott be, ezek közül a Nákó-ház (ma a Gresham-palota áll a helyén) vonalában álló, 380 méter hosszú változatot fogadták el.
Clark szerint a híd „építése több nehézségbe ütközött, mint bármely építményé a világon”.
Az első cölöpöt 1840. július 28-án verték le a budai mederpillérnél. Csak ez a munka két évig tartott, pedig állítólag egyszerre nyolcszáz ember is dolgozott rajta.
Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőletétele / wikipedia
A Lánchíd Pesti pillérének alapkőletételére aztán 1842. augusztus 24-én került sor József nádor és az ország előkelőségei jelenlétében.
Habsburg Károly főherceg „ragaszhányókanállal a kőre ragaszt vetett” és egy fakalapáccsal hármat ütött rá. Ugyanezt tette József nádor, az országbíró, az esztergomi érsek, a főtárnok, Széchenyi István, William Thierney Clark mérnök és a hídépítés vezetője, Adam Clark is.
A délután 5 órától este fél 7-ig tartó alapkőletétel alkalmából a Pesti Hírlap beszámolója szerint „tömérdek nép lepé el az utcákat és az úton lévő házak ablakait és karzatait”.
Barabás Miklós vízfestményei az épülő hídról, 1841-ből, majd 1843-ból.
Nem volt már örömünnep 1849. november 20-án, mikor a Lánchidat Haynau császári főparancsnok végül átadta, miután mindez néhány héttel az aradi tizenhármak és az első felelős magyar miniszterelnök kivégezése után történt. Nem szólt a zene, nem hangzottak el beszédek, nem helyeztek el emléktáblát, ami amúgy szokás volt akkoriban, és nem volt ott senki azok közül, akik hidért oly’ sokat tettek. Nem volt jelen a tervező Tierney Clark, sem Clark Ádám építésvezető, de Sina György sem.
Széchenyi István sem volt jelen az átadáson, aki soha nem kelt át az elkészült hídon, mert még előtte a döblingi elmegyógyintézetbe került.
A híd megépítésének teljes költsége 6, 575 millió forintot tett ki, 380 méter hosszú, 14.5 méter széles és 2146 tonna súlyú lett, építése idején a világ egyik legkorszerűbb függőhídja volt. 1876-ig, a Margit-híd felépüléséig a Lánchíd adta a főváros két partja között az egyetlen szárazföldi útvonalat.
1899, az átadás 50. évfordulója óta viseli a Széchenyi Lánchíd nevet.