A Lánchíd Széchenyi érdeme, de soha nem kelt át rajta

A Duna vizén átívelő híd ötlete már korábban megszületett, de úgy gondolták, hogy biztonságos átkelőt technikailag lehetetlen megépíteni. Tartottak a folyó nagy vízhozamától és sodrásától, sőt még azt is gondolták, hogy egy ilyen építmény árvizeket okozhat majd.

Széchenyi Istvánnak azonban határozott elképzelései voltak, mivel angliai körútja során konzultált a kor legnevesebb mérnökeivel. A „Hídember” barátjával, gróf Andrássy Györggyel járt tanulmányúton Angliában.

Széchenyi 1832-ben megalapította a Hídegyletet, és megpróbálta megszerezni a leggazdagabb magyar vállalkozók anyagi hozzájárulását. Sikerült is, így megfelelő mennyiségű tőkével elindulhatott az építkezés, amely tizenháromszor annyi pénzbe került, mint a Nemzeti Múzeum. Széchenyi felkérte Sina György bécsi bankárt, hogy vállalja el az építkezés pénzügyeinek intézését, aki 1837. februárjában elfogadta a megbízást, és megalapította a Lánchíd Részvénytársaságot.

William Tierney Clark angol mérnök 1839-ben három tervet mutatott be, ezek közül a Nákó-ház (ma a Gresham-palota áll a helyén) vonalában álló, 380 méter hosszú változatot fogadták el.

Clark szerint a híd „építése több nehézségbe ütközött, mint bármely építményé a világon”.

Az első cölöpöt 1840. július 28-án verték le a budai mederpillérnél. Csak ez a munka két évig tartott, pedig állítólag egyszerre nyolcszáz ember is dolgozott rajta.

A Lánchíd Pesti pillérének alapkőletételére aztán 1842. augusztus 24-én került sor József nádor és az ország előkelőségei jelenlétében.

Habsburg Károly főherceg „ragaszhányókanállal a kőre ragaszt vetett” és egy fakalapáccsal hármat ütött rá. Ugyanezt tette József nádor, az országbíró, az esztergomi érsek, a főtárnok, Széchenyi István, William Thierney Clark mérnök és a hídépítés vezetője, Adam Clark is.

A délután 5 órától este fél 7-ig tartó alapkőletétel alkalmából a Pesti Hírlap beszámolója szerint „tömérdek nép lepé el az utcákat és az úton lévő házak ablakait és karzatait”.

Nem volt már örömünnep 1849. november 20-án, mikor a Lánchidat Haynau császári főparancsnok végül átadta, miután mindez néhány héttel az aradi tizenhármak és az első felelős magyar miniszterelnök kivégezése után történt. Nem szólt a zene, nem hangzottak el beszédek, nem helyeztek el emléktáblát, ami amúgy szokás volt akkoriban, és nem volt ott senki azok közül, akik hidért oly’ sokat tettek. Nem volt jelen a tervező Tierney Clark, sem Clark Ádám építésvezető, de Sina György sem.