Magazin

A nagylózsi néma szüret

Nagylózs község Győr-Moson-Sopron vármegye nyugati szélén, a Fertő tótól délre, a Kisalföld síksága és a nyugati dombvidék találkozásánál fekszik, Soprontól nagyjából 20 km-re.

Valamikor Sopron vármegye legnépesebb települése volt, a 16.-17. században még mezővárosi ranggal bírt. A falu értékes műemléke a Szent István római katolikus temetőkápolna. Szentélye román stílusú a 13. századból, hajója és tornya gótikus, a 14. században készült. Később, a 18. században részben átalakították, legutóbb 1982-ben restaurálták.

A temetőkápolna építéséhez kapcsolódik egy rövid kis történet, egy legenda is.

Ugorjunk vissza Szent István király korába, aki a vármegyék szervezésekor ezt a falut is – melynek akkor Lous lehetett a neve – a királyi várbirtokok sorába iktatta. A község Árpád-kori történetéről ugyan csak annyit tudni biztosan, hogy a soproni ispánsági vár földje volt, lakói pedig a várnak szolgálatot teljesítő várnépek lehettek. A falu házai a mai temetőkápolna alatt húzódó völgyben állhattak, egy vagy két sorban a patak mentén. Vélhetően a kápolna Szent István király szentté avatása után épült, tekinettel arra, hogy az ő tiszteletére emelték.

És innen kezdődik történetünk, amely valójában egy a templom megépítéséhez kapcsolódó történet, melyet Jureczky Lajos és Ruff Andor gyűjtésében adunk közre.

„Szent László király egyik országlátó útjában elvetődött Sopronvármegye déli részére, a sopronmegyei besenyő utódok szép földjére is, ahol az urak mindenütt nagy tisztességgel, a föld fiai kitörő lelkesedéssel fogadták.

Annál jobban feltűnt a királynak és kíséretének, hogy Nagylózs Lus (Loos) községben nem jött senki eléjük, néma és kihalt volt a falu. A falu fölötti dombokon azonban annál élénkebb, annál pezsgőbb volt a sürgés-forgás. Ott volt a nép apraja-nagyja. Szüreteltek.

Hanem az a szüret is szomorú és egészen hangtalan volt. Még a megszokott síp és dudaszó is hiányzott, de még egy árva kurjantás sem árulta el, hogy tele mustoskádak és boroshordók közelében az ég egyik legszebb áldását aratják.
Ez a némaság ott a hegyen még jobban szöget ütött a király fejébe. Hogy lehessen néma a szüret? Nem restellte a fáradságot, néhány úr kíséretében oda lovagolt. És látja ám, hogy valamennyi szüretelőnek, még a gyermekeknek is fel van peckelve a szája, hogy egyetlen szemét se ízlelhessék meg az édes szőlőnek. A földesúr rendelte így.

A király roppant haragra lobbant és a kegyetlen, irigy fösvény földesurat gazdáival, vincelléreivel s csőszeivel együtt nyomban békóba verette, szíjra fűzette. A vallatásnál kitűnt, hogy a telhetetlen, kapzsi földesúr nemcsak az édes szőlőgerezdet sajnálta népétől, de olyan embernyomorító kegyetlen volt velük szemben mindig, hogy halálos szomorúságában és nyomorúságában a nép a legborzalmasabb sorsban tengődött. A földesúr parancsára vele egy húron pendültek bizalmas emberei. A cselédeknek később a király kemény büntetés után megkegyelmezett, de a földesurat bebörtönöztette és halálra ítélte. A gonosz földesúr rokonainak nagy közbenjárására csak évek multán és igen súlyos váltságdíj árán szabadult börtönéből.

A váltságdíjat a király a környék szegényei között osztotta ki és a birtokainak nagy részétől is megfosztott földesurat arra kötelezte, hogy bűnei engesztelésére Szent István tiszteletére templomot építsen. Meg is épült ez a templom, de abból is csak kápolna lett. Ott áll ma is a dombtetőn lózsiasan a „Szentkirakápolna”, amelyhez körmenetben zarándokol minden esztendőben messze környék népe Szent István, meg Szent László napján.”